Az életünk nem sokban változott a karantén miatt - eddig sem sokat voltunk társaságban, most meg még kevesebbet. Testileg-lelkileg is nehéz elviselni a bezártságot és a tudatát annak, hogy ha szeretnénk és lenne lehetőségünk, akkor sem tudunk elmenni sehova.

A home office sem egyszerű úgy, ha a fiam éppen azért üvölt, mert nem jöhet be hozzám a szobába. Főleg ha behallatszik a call-ba - nem is tudom, hogy a kollégák mit gondolhatnak. Mondjuk nem is nagyon érdekel.

Akartam mára is valami vicces, vagy éppen aranyos történetet összehozni, de igazából csak egy bosszantó dolog esett meg velem.

Hetente járok bevásárolni - maszk, kesztyű. Tudom, nem sokat véd, de akkor is - ha valamennyit tompítok vele a fertőzés vagy fertőződés esélyein, már akkor is jó.

Szóval a kocsiban felvettem a maszkot, meg a kesztyűt és elindultam a boltba. A bolt előtt két melós srác állt, már messziről röhögtek rajtam. Nem is értettem a dolgot, de nem is igazán érdekelt. Amikor közelebb értem, az egyik valami olyasmit mondott a másiknak, hogy "Csak a kutyáknak kell szájkosár." - gondolom a maszkom miatt.

Nem nagyon szoktam ilyesmivel foglalkozni, mert mindenkinek megvan a maga baja, de emiatt felszaladt a vérnyomásom.