Akik sérült kisgyermeket nevelnek azoknak nagyon ismerős lesz a történet. Kisebb különbségek nyilván vannak, de szerintem ők is hasonló utat járnak-jártak vagy fognak végig járni. Elég töredezett lesz a blog első fele, mert igyekszem összeszedni azokat az emlékeket, amik közel hat éve - a fiam születésekkor és utána történtek velünk. A későbbi bejegyzésekben a napi dolgokról szeretnék mesélni, hátha másoknak könnyebb lesz emiatt, hátha segít nekik abban, hogy jobban megértsék azt a helyzetet amibe kerültek.

A kisfiam 2014-ben született. Minden oké volt az utolsó hetekig, amikor egy szokásos ultrahangon eltérést tapasztaltak. Azonnal császár, Cserny-alapítvány mentője, PIC osztály a Bókay-ban majd másfél hónap a gladiátor képzőben (aka. Margit-kórház.)

Néhány emlékkép, mert lassan hat éve volt és nem maradt meg minden:

PIC:

Amikor a kisfiamat este bevitték a PIC-re, majd' két órát bőgtem a váróban. Egy nővérke jött ki, vizet hozott. Ez volt az utolsó emberi dolog, ami a "régi világhoz" kötött. Onnantól minden megváltozott.

Nem mehettünk be együtt a feleségemmel a PIC-re a fiamat látogatni, ezért én kint vártam a picsányi helységben, ami nagyjából akkora mint egy gardrób - másik tizenöt szülővel együtt. A feleségem húsz perc után kijött, falfehéren. Tudtam, hogy nagy a baj. Azt mondta, hogy a kisfiunk sztrókot kapott a születése előtt.

A doki, unottan rámnézett: - Akkor elmondom mégegyszer (sóhaj). A fiuk sztrókot kapott, ami elvitte a teljes jobb agyféltekét, a balnak egy részét, és érintette az agytörzset.

Margit-kórház:

A neurológus kisasszony monológja még mindig a fejemben van, és szerintem sosem fogom elfelejteni.

- A kisfiú nagy valószínűséggel sosem fog tudni felkelni az ágyból, vagy ha igen, akkor sem fog tudomást venni a külvilágról.

Otthon:

Hát... nem tudom hogy éltük túl a feleségemmel azokat a napokat, heteket, hónapokat. Volt abban minden, azthiszem. Szomorúság, bánat, düh, harag, kétségbeesés, zuhanás, depresszió, leépülés.

A rokonok, családtagok nem tudták hogy kezeljék a helyzetet - volt ott a "Nem baj, az a fontos, hogy egészséges"-től egészen a "Nem adjátok intézetbe, még úgysem szerettétek meg"-en át  "Akkor nem az apjára ütött"-ig minden.

Mi meg ott álltunk hárman egyedül (kisfiam, feleségem, én) és csak magunkra számíthattunk. Az államtól megemelt családi pótlékot kapunk, ami arra elég, hogy két fejlesztést kifizessünk belőle, és kész.

Dévény torna, Gézengúz alapítvány - na, ők nagyon sokat segítettek, emberségesek voltak és megértőek. De rajtuk kívül nem nagyon volt aki bármilyen szinten foglalkozott volna velünk. Pénzért sem.

Apropó pénz. A feleségem nem mehetett vissza dolgozni, a kisfiammal otthon kellett maradnia. Egyedül tartom el a családot - talán majd ősztől változik, de erről majd később.