Az első három év nagyon sűrű volt. Hetente három-négy fejlesztés, nulla szabadidő, nulla pénz. Nagyjából feléltük minden tartalékunkat, de szépen, sorban jöttek az eredmények.

Nagyon nagy volt a baj, amit a sztrók okozott, de igazából minden fejlődési fázison sikerült végigmennie a kisfiamnak, amit a nagykönyv előírt. Persze nem akkor, és a bénulás miatt nem pont úgy - de megvolt a forgás, felülés, kúszás, mászás, járás. A beszéd megkésett - és még mindig nem úgy megy ahogy kéne - vannak gondok a figyelemmel, értelemmel is - viszont a "nem fog semmit tudni a külvilágról, és feküdni fog egész életében" tipp nem jött be a doktornőnek.

Az első, és legrosszabb tapasztalat az állami intézetekben ért minket. A közeli fejlesztő központban elvárták volna, hogy minden alkalommal buszozzunk át hozzájuk, hagyjuk ott a fiamat 1-2 órára, majd menjünk valahogy haza. Azt már meg sem említem, hogy a szakvéleményben rosszul írták a nevét, bal oldal helyett a jobb oldalt írták bénultnak meg úgy általában is össze-vissza írtak arról, hogy éppen hol tartunk.

Aztán ott volt a Mozgásvizsgáló - velük egy Mikes Kelemeni levelezésbe is bonyolódtunk, ahol már kénytelen voltam ügyvédet is bevonni. Persze egy csomó pénz elment és végül az ügyvéd beszarisága és a Mozgásvizsgáló embertelen magatartása miatt nem lett az egészből semmi. Az alap probléma az volt, hogy a fiamnak szerettünk volna Budapesten találni egy intézményt, ahova oviba járhatott volna napközben (erre törvény adta lehetőségünk volt, mert mindkettőnknek budapesti munkahelye van (a feleségem akkor még gyesen volt) és így az adott kerületben kellett volna kijelölniük intézményt. Ezt megtagadták és Fehérvárra küldtek minket, ahova a lakhelyünk szerint tartozunk. Ennek az lett a vége, hogy egy kis, falusi integráló oviba került a fiam ahol a felügyeleten kívül semmi egyebet nem tudtak neki nyújtani. Nagyjából egy évig fizettem az ügyvédet, és jómagam is próbáltam elérni, hogy áthelyezzék őt egy jobb intézménybe, de sajnos eredménytelenül.

Az ovi közben kezdtünk gyanakodni az autizmus spektrum zavarra, de mivel a fiam nem produkálja a nagyon általános tüneteket ezért a neurológiai vizsgálatokon, egészen négy éves koráig megnyugtattak minket - nem autista. Persze a dolog egyre nyilvánvalóbbá vált, és felkerestük a Velencei Tóparti Szakambulanciát, ahonnan gyakorlatilag kidobtak minket és megtagadták az ellátást - arra hivatkozva, hogy ez a dolog a szakszolgálathoz tartozik, és majd ők fognak diagnosztizálni, "ha eljön az ideje". Igazából ilyenkor az ember köpni-nyelni nem tud, és hiába mondtam, hogy mi nem így szeretnénk - egyszerűen nem adtak időpontot és elküldtek minket. Ezt az esetet egyébként továbbítottam a TASZ-nak, hátha tudnak segíteni tisztázni.

Most ott tartunk, hogy sikerült egy pszichiáterrel felméretni a kisfiam állapotát, és találtunk neki egy intézményt, ahol kiscsoportban foglalkoznak autista srácokkal és szeptembertől oda járhat iskolába. 

Legközelebb írok arról, hogy itthon hogyan zajlik az életünk, mik a nehézségek és hogyan lehet megoldani, vagy együtt élni ezekkel a dolgokkal.